Kedves Barátaim!
Közel fél éve nem írtam és hallattam magamról itt a blogon. Merthogy az idei év nyara nem a tengeri vitorlázás éve volt, sajnos. Idén a Balaton és a Fertő habjai csapdosták az általam irányított hajók hasára. Kicsit más, de jó kis vitorlázások voltak ezek is. J
A mostani írásom kiváltó oka egy szárazföldi kalandom első 24 órája. Az tegye fel a kezét, aki meglepődik azon, hogy „velem mindig történik valami”…
A legújabb story 2011. okt. 7-én kezdődött. A TERV az volt, hogy meglátogatjuk – vitorlázós tündérkirálylánnyal közösen – Pétert, Manchesterben.
A gép – menetrend szerint – 18.50-kor indult Liszt Ferenc 1-ről (nem sokkal jobb volt a Ferihegy????), ahogy azt kell, mi sofőrt fogadtunk. A matrózból szárazföldi kisegítővé avanzsált Galika időben megérkezett az autójával, a jegyeket Péter interneten még sokkal korábban beszerezte, a bőröndbe is mindent becsomagoltunk (különös tekintettel néhány üveg ajándéknak szánt borra), úgyhogy látszólag semmi akadálya nem volt a mi kis őszi nyaralásunknak. Még az autópályáról felhívtuk Zolit, hogy OK, hogy Liszt Ferenc repülőtér; node 1 vagy 2???? A telefonos segítség helyesnek bizonyult. Az mondjuk izgalmassá tette a helyzetet, hogy Zoli azt is elmesélte, hogy Péter az elmúlt éjszakákat a kórházban töltötte (igen, igen…, az egyik jól sikerült vitorlázás eredményeként…, ami 2 hete volt, a Fertő-tavon…). A csodálatos budapesti közlekedésnek köszönhetően a Győr-Liszt reptér menetideje közel duplájára duzzadt. Ültünk egy kicsit a dugóban, meg várakoztunk is a dugóban, Galika közben rendszeresen ellenőrizte a dohányáruját, hogy még nem romlott-e meg, telefonon beszélgettem a repülőtér kedves munkatársaival, hogy a gép indulását megelőzően mennyi idővel kell legkésőbb megérkeznünk (ennek hatására, mivel az éppen 5 perccel múlt el, akár vissza is fordulhattunk volna). Végül, 18.45-kor berohantunk a reptéri, már zárt check-in kapuhoz. „Van bármekkora esélyünk, hogy a gép velünk szálljon fel?” - kérdeztem a riadtan rám néző hölgytől; „És a kis táskánk velünk jöhet?” – mutattam egy rendes, normálméretű bőröndre. Az infópultos először az órájára nézett aztán a táskára majd rám, aztán az órájára, aztán... „A bőrönd kizárt”, mondta. Galikának intettem: „Gyere, mert a bőrönd marad, csak mi megyünk”. A bőröndön kívül nekem a laptop táskám Timinek a kézi kistáskája (amit még Jósvafőn pakolt össze magának…) volt. Timi riadtan kezdett el turkálni a bőröndben: „De mit vegyek ki, tiszta bugyira csak szükség lesz!”. Ezt a helyzetet nem éreztem át – elrángattam a bőrönd mellől, azt átmenetileg Galikára ruháztam. (És ha már ruhák: volt néhány, frissen mosott, khmm…, de nem egészen megszáradt darab benne – reméljük, ezek nem fognak mászni, mire hazaérünk…) Ezt követően rohantunk a vám ellenőrzésen keresztül, mindenkin átgázolva, majd következett a kisebb gátfutás a többi gépre bent várakozó embereken keresztül. A Triatlon pályát körbe sztyuvik szegélyezték, ők irányítottak, merre is van a 10 beszálló kapu. Jelentem, a verseny sikerült 18.50-kor a gép becsukta az ajtót és elkezdték üdvözölni az utasokat. Furcsa gondolat kerített hatalmába mikor a fenekemet nyomó valamit kivettem a farzsebemből. Nem a pénztárcám volt. Legyünk őszinték: ez az igazi újrakezdés élménye! Se tiszta gatyám, se egy árva petákom… Timinél legalább a kártyája nála van. Nem volt őszinte a mosolyom…
Leszálláskor kaptam egy sms-t Galikától: „Megtaláltam a tálcád, a hátsó ülésen maradt”. Azért ez megnyugtató volt. Az érkező oldalon, Manchesterben Péter kikerekedett szemmel üdvözölt bennünket: „Nem vagytok normálisak! Minek kellett Nektek extra poggyászjegy – ez egy kis kézitáska!”
A megérkezésünk estéje Péternél izgalom mentessen telt pár finom sör, egy kis whisky, tatár beefsteak, töltött káposzta mellett.
Szombat reggel elmentünk Európa 2. legnagyobb bevásárló központjába és utána átsétáltunk egy kisebb marketbe, hol kiválogattuk a legfontosabb ruhákat (gatyát, zoknit…) és a pénztárhoz sétáltunk. Itt következett az az esemény, aminek eredményeként ismét blog-írásra ragadtattam magam. Timi nem találta a bankkártyáját. Egy kis séta Péter lakásáig, oda és vissza, és jött is a cseresznye a habra: a bankkártyát nem fogadta el az itteni rendszer és nem lehet vele fizetni. Így ez az első 24 óra memoárja.
Viszont! Látogattunk sok-sok kastélyt (többek között azt is, ahol a Büszkeség és Balítéletet, vagy a Hercegnőt – vagy valami ilyesmi magyarul – forgatták; ez mondjuk Timit hatotta meg, engem az enteriőr jobban érdekelt), sétáltunk sok garden-ben. De ami miatt igazán irigykedhettek: jártunk a Cavern-ben! Mondhatjuk azt is, hogy innen indult a világot meghódítani The Beatles. Fergeteges este volt! Jó, mondjuk a pub-túráról (szigorúan belsőépítészeti tapasztalatszerzés céljából!) is tudnék mesélni J
Pénteken este már indulunk is haza. Ha csak a fele olyan kalandos lesz, mint idefelé….
Jó szelet.
Üdv: G Kapitány
