A délelőtti séta és a sikertelen Internet pont keresése után (azaz megint nem tudtunk hírt adni az otthoniaknak) vágott neki a tengernek, a csizma sarkáig mindösszesen kb. 20 órányi útnak kicsiny csapatunk. A kikötő öreg rozmárától kapott papíron szereplő új benzinkút bár szebb volt a kikötőbelinél de legalább kihalt. Fél óra telefonálás és várakozás után sikerült üzemanyaghoz jutnunk, teli önbizalommal és kannákkal lelkesen hajóztunk ki Crotone városából.Eközben a szállító alakulat elindult hosszú útjára Győrből Korfu felé,hogy hazahozza a kistekergőket, kit hosszabb, kit rövidebb időre. Egy órányi 2-3-as szélben, olajkutaknak, fúrótornyoknak tűnő építményekkel gazdagított, nehezített pályán való vitorlázás után megtaláltuk az aznapi kis vöröst, megint Timi lett a győztes. Neki ekkor már folyamatos gyomorgörcse volt, szemét nem nagyon tudta nyitva tartani és láthatóan szenvedett. Ennek legláthatóbb jele az volt, hogy napok óta alig beszélt – ami valljuk be, azért elég ritka jelenség (pedig otthon ez milyen jól jönne!). További vitorlázás után baljós felhők kezdtek gyülekezni útirányunkban a horizont felett, amerre szem ellátott, mindenütt a természet fényképesze dolgozott, csak úgy villogott a vaku! Ekkor hangzott el: „Öltözzetek, 20 perc múlva szakadni fog az eső”. A csapat mosolyogva nézett rám, mikor sietve vetettem magam a fedélközbe és sürögve kezdtem elrakni a szabadon lévő törékeny tárgyakat. Majd felöltöttem a viharnadrágot-kabátot és az ezekhez stílusában illő viharsapkát, hiszen ennyi nő társaságában mégsem lehet toprongyos a kapitány. Kiosztásra került az első etap legénysége által a hajón hagyott viharfelszerelés is: Galika Balázs holmiját öntötte magára, Timi Rigó kabátjában pedig igazi ágrólszakadt benyomását keltette – a méretbeli különbségeknek köszönhetően. Brigi mindeközben büszkén öltötte magára az édesanyjától kapott „orkánruhát”, ami ugyan a 80’-as évek divatlapjaiban méltó helyet kapott volna, azonban hasznossága és funkcióját tekintve használhatatlannak bizonyult. A legénység megállapítása: Brigi „viharruhába” öltözve bátran szerepet vállalhatna akármelyik óvszer reklámban. Az pedig csak a hab a tortán, hogy Kati értelmezésében a viharruha megegyezik a farmerrel és a nedvességet bőven áteresztő széldzsekivel. Gergő kerekre nyitott szemekkel szemrevételezte a lányokat (…), majd a rekeszekből elővarázsolta a tulajdonosok által biztonsági tartalékként elhelyezett viharfelszerelést – így mindannyian valóban felkészülve vártuk a nagy zuhét. A felkészülést azzal tettem teljessé, hogy elmagyaráztam és bemutattam a mentőmellények használatát, a karabínerek szerepét és fontosságát – és miközben beszéltem, folyamatosan olvadt le a legénység arcáról a mosoly. Ezek után megjött a vihar: szél 3-a, tenger 3-as, és persze mindez esővel gazdagon. Közel 1 órányi ádáz küzdelem után, és a rémült arcok láttán úgy döntöttem: irány a legközelebbi kikötő. Szerencsétlenségünkre közel s távol egyetlen kikötő volt: Crotone, azaz a kiindulási kikötőnk. Vitorlák le, kormánykerék megteker, az új irány pontosan 180 foknyira volt a tervezett úticélunktól. A kikötőben aztán rég nem látott, jó ismerősként fogadtak bennünket és ismét segédkeztek a kissé meggyötört csapatnak a kikötésben.
Az este legnagyobb küldetése: internet kapcsolat találása. Hosszas eredménytelen kutatás után Timi egy szálloda portásával barátkozott, aki „csak 10 perc, és csak 2 ember” paraméterekkel engedte át számunkra a saját irodai gépét. Mindezt éjjel 11-kor. A weatheronline részletes tanulmányozása és a szükséges adatok letöltése után már csak egy nagyon gyors vacsorára maradt időnk. Mindeközben kiderült: Timi már enni sem bírt, olyannyira rosszul érezte magát, hogy nem meri vállalni a további vitorlázást. Hosszas tanácskozás és esélylatolgatás után úgy döntött, hazautazik – ennek megszervezésében (menetrendek, átszállások, mi-mikor-hogyan-hova) Rigó segített minket.
Az éjszaka a kikötőben nyugodtan telt, reggel 7-kor csak én és Pjotr voltunk ébren, mikor Timi krokodilkönnyekkel az arcán beszállt a taxiba és elindult hazafelé. A korábban már említett kikötői rozmár pedig a készülődés közben olasz-magyar-angol-német-kézzellábbal nyelveken magyarázta, hogy volt ám ilyen eset nem is olyan régen itt: egy hölgyet disznóinfluenza-gyanúval vitte el a mentő a kikötőből. Megnyugtató volt így Timit elengedni…
A csapat többi tagja lassan ébredezett, Galikával meglátogattuk kikötői barátunkat egy kis Unicum-os búcsuzkodás céljából, majd 9 óra magasságában ismét elindultunk, ismét Leuca felé. A tenger nyugodt 2-es volt, míg a szél 16-19-es volt. Miután Brigi Galikától megtudta, hogy „3-as 4-es lesz”, ezek után bevett 3 db B6 vitamint, melyből a maximális napi mennyiség 2 db tabletta (!!!) – majd nyugovóra tért és ébredése után kómásan jött fel a fedélzetre: „Mi történhetett velem? Én is elkaptam? Vagy így kiszívott a tenger?”. A többiek a délelőtt folyamán a matróz-iskola következő kurzusán vehettek részt: a kákán is csomót kerestünk – és ha nem volt, akkor csináltunk. Brigi végigaludta a napot, este 7-kor kelt fel „Kipihentem magam!”, majd a 9 órási őrség kezdetekor megjegyezte „De én nem fogok tudni aludni!”. Mikor biztosítottam arról, hogy de igen fog tudni aludni, akkor megnyugodva vonult vissza kis kabinjába – aludni.
Az éjszakai őrség során a fiúknak érdekes élményben volt részük: nem, nem ufó és nem csatahajó volt az ott a horizonton, csak a felkelő Hold. Brigi számolta a hullócsillagot, hajóval pedig most sem találkoztunk.
3 óra magasságában értük el Leuca térségét, horgonyt vetettük, majd 10 órakor álltunk be a kikötőbe. Tisztálkodás és kévézás után indultunk is tovább Korfura.
De az már egy másik történet.